A cserkúti Árpád-kori templom

Cserkút fő – de leginkább egyetlen – országos hírű látnivalója a község Árpád-kori temploma. A sors úgy rendelte, hogy egy ideje én lettem az az ember, aki az ide látogatóknak (ha úgy kívánják) bemutatja a templomot. E botcsinálta idegenvezetősködés egyre inkább tetszik, azzal együtt is, hogy meglehetős "röghözkötöttséggel" jár.

Régről tervezem, hogy Cserkút honlapját szép templomfotókkal gazdagítsam. Most, hogy birtokon belül kerültem, rengeteg alkalmam van a fotózásra, amit aztán igyekszem ki is használni (a fotók szépségét persze nem tudom garantálni).  

A templom egyszerűsége számomra nagyszerű látvány. Az 1970-es évek elején végrehajtott renoválás nagyon jót tett külső és belső megjelenésének egyaránt.

Kerti Sándor tanító úr, a ma már csak emlékekben élő cserkúti iskola igazgatója volt a 60-as,70-es évek krónikása. Neki (is) köszönhetjük, hogy az alanti fotókon megmutathatom a közelmúlt templomi környékét.




Valamikor a 60-as években még így nézett ki...

Előtérben a forrás fölé épült mosóházzal – ez talán az utolsó képek egyike, ahol a templom és a mosóház még együtt látható. 

Kicsit közelebbről...

A román stílusban épült fazsindelyes plébániatemplom a falusi kis templomok iskolapéldája is lehetne. Teljes mértékben megfelelt a korabeli szakrális épületekre vonatkozó előírásoknak (kelet-nyugati tengely mentén, a hajó keleti végében a szentéllyel, nyugati oldalon a harangtoronnyal). Keletelt templomoknak is nevezik az ily módon épülteket, ami nem számít különlegességnek,  hiszen az egyház első egyetemes zsinata (325. Nicea) már előírta a keletelés általános szabályait.
Építésének pontos idejét és körülményeit homály fedi és ismeretlenek az építő mesterek is. Szőnyi Ottó szerint (jeles régész, levéltáros, művészettörténész, a pécsi Városi Múzeum első igazgatója) az Árpád-kori épületek a kőből való templom építésében jártas nyugati mesterek közreműködésével készültek.

A Pécsi Egyházmegye ezer éve c. kiadványban ez áll: "A 12. században épült a pécsi Mindenszentek temploma, valamint Mánfa és Cserkút pébániatemploma. Az utóbbit kívül és belül is színes freskók díszítették."
Néhány oldalt lapozva pedig ezt olvashatjuk: "Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vidéki templomok 14. századi átalakítását sem. Az Árpád-korban keletkezett épületeken ugyanis kisebb-nagyobb átalakításokat, kiegészítéseket hajtottak végre. Ezek közül kettőt említünk. A 12. században épült cserkúti templomhoz a 14. században építettek tornyot, sekrestyét, csontkamrát és kerítőfalat. Csodálatos falfestményei 1335-ben készültek el. A mánfai templomot is átépítették ...."
Megjegyzem, hogy az 1335-ös évszám véleményem szerint nem a falfestményekre vonatkozik ...
A kerítőfalon bévül volt a cinterem (cemeterium), azaz a temető.
A templomkapu helye nem volt kardinális kérdés, találkozhatunk nyugati bejárattal (pl. Velemér) és déli bejárattal is (pl. Őriszentpéter). A mi esetünkben nagyon is kézenfekvő megoldás volt a déli bejárat, hiszen telente Nyugat-Északnyugat felől igencsak viharos szelek fújtak.

Ugorjunk egyet, és térjünk vissza a mába.

Mostanában így néz ki a templom D-i oldala, ahol a bejárat is van; az a vakolatlan rész jobbra lent a régi sekrestye befalazott bejárata.

A kapu két oldalán ma már felismerhetetlen alakokat ábrázoló falfestmények. Csupán művészettörténeti írásokra alapozva, feltehetően segítő szentek képei fogadhatták az arra járót (esetleg Szent Kristóf?).

Talán lépjünk beljebb… és nézzünk körbe.

A középkor embere, ha belépett a templomba, először a szentély és az azt keretező diadalív felé tekintett. A korabeli fényviszonyok jóval szegényesebbek lehettek, mint manapság – az ablakokat is csak az 1725-ös helyreállítás során szélesítették meg, aztán villanyvilágításnak is híján voltak – de a szentély és a diadalív falfestésit azért jól láthatták. A mára már kopottas, fakó freskók élénk színekben pompázhattak, amit a diadalív két oldalán látható két kép – balra Theotokos az Istenszülő, jobbra Szent György lovag – ma is gyönyörű színei tanúsítanak.

 

A diadalív központjában az ítélő Krisztus fogadja a betérőt.

A Pantokrátor ilyenét ábrázolása szerfelett szokatlan, és a témában jártasabbak is, hozzám hasonlóan (én annyira nem vagyok járatos) rácsudálkoztak.

Bohuss kanonok 1721?-es templomlátogatási feljegyzéséből tudjuk, hogy a török uralom, a kuruc harcok, rác dúlások nem tettek jót a templom állagának. Álltak ugyan a kőből rakott falak, de a sekrestye és a kerítőfal lerombolva, a szentély és a hajó teteje beomolva ( az 1710-es évek közepén tűzvész volt),  és a harangtorony is erősen megsérült. Ugyan akkor azt is leírta, hogy az északi falat a diadalívet, az apszist és a bejárat melletti külső falat freskók díszíti. Nos, mindez eltűnt az 1725-ös helyreállítás során. A freskókat gondosan levakolták és -meszelték. Ennek köszönhető-e vagy sem, de az 1968-ban fellelt és 1970-72 között restaurált freskók nem sokat veszítettek szépségükből.
A helyreállítás az apszis falképeit nem kímélte, mert az új boltíves szentélymennyezet (korábban a szentély valószínűleg lapos fagerendás mennyezettel bírt) kialakítása során a délkeleti falon csak egy pár Anjou-korabeli lovagi öltözetet viselő láb maradt meg, ami nagy valószínűséggel Szent Lászlóhoz tartozott.

Szemünket és képzeletünket megerőltetve további alakok sejlenek fel…

Nem kizárt, hogy itt az összes Árpád-házi férfiszent (István, Imre, László) volt látható egykoron.

Hasonló korból származó, ma már nem látható lovagszent ábrázolás a pécsi székesegyházban (Koppay József 1882-es másolata-akvarell;
Magyar Művészet 1929 5. évf. 8. szám).